Egy mókus

Milyen kevés kell néha ahhoz, hogy az ember jókedvre derüljön!

Ma reggel találkoztam egy mókussal. Tudtán kívül megmentette a napomat.
Éppen kirángatom magam a metróból, hurcolom testem a munkahely irányába: csak senki hozzám ne szóljon, csak ne kelljen egy mozdulatot se feleslegesen megtennem, csak teljen már el ez a mai nap! Fáradt vagyok, rossz a kedvem, sírósat álmodtam.

Erre ott áll velem szemben egy pici vörös mókus és néz. Én is megállok, nézem öt. Így állunk pár másodpercig, olyan mintha mosolyogna. Én sem tudok csúnyán nézni rá, hiszen ö nem tehet semmiröl, mosolyra húzom a számat. Ez úgy látszik mókusnak nem tetszik, lehet vicsorgásnak vette a barátokozásomat, mert elszalad. Szememmel még követem egy ideig, aztán indulok utamra. Lépteim könnyedék, gondolataim kitisztultak, számon ott a mosoly.

És máris milyen szép ez a nap!

Folyt. köv.

Tévedtem. (Mégiscsak vannak még csodák!) Kolléga valamivel késöbb, azaz két órával, ír, hogy akkor ö mostmár jobban van és elindul! (Hüüü, milyen kedves ez a fiú!)
Aztán ehhez képest 2 órával ide is ér és csodálkozó szemekkel néz rám, hogy én miért örjöngök.
Örjöngés: Hát még élsz??
Erre ö: hát meg kellett várni, hogy hasson a gyógyszer!
Én: Azért igazán szólhattál volna, mert én abból indulok ki, hogy ha te nekem azt írod, hogy hazaszaladsz bevenni egy gyógyszert, akkor legkésöbb 1 órán belül itt állszt vigyázban.
Ö: Ja! Hogy ö elfelejtette nekem megírni, hogy megvárja a hatást??
Én: Hát igen, csöppet elfelejtetted!

... de ennél a pontnál én már nem tudom, hogy sírjak vagy röhögjek. Úgyhogy hagyom az egészet! Ezt már elcsesztem az elején:-( Na de majd legközelebb!

(Viszont ma nincs önmarcangolás! - már ez is valami)