Ritkán történik olyan manapság (legalábbis nálam), hogy valami külsö tényezö befolyásolja a napomat. Nem emberre gondolok, hanem valami teljesen tölem független esemény.
Múlthéten hazafelé siettem (mindig sietek, mert 1. vár a kedvesem, 2. éhes vagyok:-).
Minden a megszokott módon. Bolt bezár, felöltöz, pár perc séta a metróhoz ... ahol érdes férfihang tájékoztatja a tisztelt utazóközönséget a recsegö mikrofonon keresztül, hogy üzemzavar miatt X és Y megálló között leállt a forgalom, nem járnak a metrók. Pár percig álldogálltam, mert nem teljesen értettem, hogy akkor most mi is van. Úgy tünt a többiek sem. Egyesek beszálltak az éppen az állomáson várakozó szerelvénybe, mások meg csak álltak. Bácsi újra elmondja mondókájat, mire feleszmélek, de csak egészen lassan jut el az agyamig, hogy akkor most más megoldást kell találnom a hazamenetelre.
Kisebb pánik, huhh, hogy megyek haza? - persze mímelt pánik, mert nagyon jól tudom, hogy villamossal is mehetek, csak a villamosig kell gyalogolnom fél órát! Tiltakozásképpen még van egy-két gyenge próbálkozásom, pl. megnézem a térképet, hátha van valami buszféle! Túl komplikált ... hát akkor gyerünk, úgyis keveset sportolsz!
Namost két választásom volt: vagy végig mérgelödöm a fél órát + másik fél órát a villamoson, vagy pozitívan fogom fel a dolgot és élvezem az esti sétát. Második mellett döntöttem. Habár még egy ideig gondolkodtam, hogy valakit fel kellene hívni és elpanaszkodni a dolgot, hogy jajjjajj istenem, nekem most fél órát gyalogolnom kell- ezzel könnyítve terhemen. Nem tettem! Kihúztam magam és mosolyogva bandukoltam. Annyira büszke voltam magamra. Micsoda hös vagyok! Mit nekem üzemzavar?!
A legjobb volt az egész sétában, hogy úgy éreztem valami furcsaság történik a városban. Az utcák hirtelen tele lettek, akár azt is mondhatnám, ha kicsit túlozni akarnék, hogy tömeg lett.
Olyan érdekes volt nézni, hogy ki így, ki úgy, de útra keltek. Onnantól tanulmánynak tekintettem a sétámat. Ki hogyan reagál a szituációra:
1. Telefon a fülén: Szia Kincsem, kések, nem mennek a metrók!/ Hello, hogy jutok hozzátok busszal? /Képzeld! micsoda szemétség...!/
2. Összeráncolt szemöldök, tekintet a földre irányítva, mérges léptek.
3. Mosolygós arc, bámészkodik, élvezi a napsütést. (mert még az is volt!)
Ezen harmadikba tartoztam én is. Igaz fél 10 lett, mire hazaértem, de megérte. Egy ideig egy fiatal fiú után mentem, aki útközben zsoglörködött. Lehet megérezte, hogy a nyomában vagyok, mert egyre gyakrabban ejtette el a labdákat ... így kénytelen voltam aztán kikerülni és megelözni.
Jól esett a séta, olyan boldognak éreztem magam (sport-boldogsághormon!)
Most egy héttel késöbb sajnos már nem tudom elkapni a hangulatot, de olyan volt, mintha életre kelt volna a város. Mintha az emberek kijöttek volna földalatti rejtekhelyeikröl.
(tanulság a dologban, hogy írjam meg a bejegyzést akkor, amikor még friss az élmény - mert most csak belegabalyodtam itt és se füle, se farka)
Azért itt van, kirakom. Ilyen is kell.
